Sziasztok!
Ezer bocsánat, amiért így se szó, se beszéd eltűntem, de dolgozom, és nagyon fáradt vagyok, de rávettem magam az írásra csak Miattatok, mert nem szeretnék Nektek csalódást okozni. Remélem, még kíváncsiak vagytok a történetre…
Tényleg ne haragudjatok rám, ezért következő fejezet időpontot nem mondok, de 2 héten belül összehozom.
Jó olvasást!
Fejenként millió puszi Nektek! :*
__________________________________
Miután csapódott mögötte az ajtó, leroskadtam az ágyamra, és csak néztem ki a fejemből. Elment 1 hét úgy, hogy arra sem emlékszem, mit csináltam. Valószínűleg csak ültem az ágyamon keresztbe rakott lábakkal, és éppen azon tűnődtem, hogy Rob éppen mit csinálhat.
- Mond, meddig akarod még ezt csinálni? – kérdezte egy hang, ami kísértetiesen hasonlított Kiráéra. Megfordultam, és ő állt az ajtóban lelkifurdalást okozó tekintetével.
- Tessék? – kérdeztem vissza, de ő megforgatta a szemeit és ledobta magát az ágyamra.
- Igen, tudom, Rob forgat, de nem valószínű, hogy azzal a búcsúszöveggel hagyott volna itt téged, hogy légy szíves próbálj meg úgy viselkedni, mint egy vízi hulla. Mert kb. ezt csinálod…
- Tudom. Bocsánat…
- Max már hiányol téged a melóból. Azt kérdezi mikor vagy hajlandó befáradni?
- Őő… ha ma este mész, mondd meg neki, hogy holnap megyek…- válaszoltam, aztán Kira a fejét csóválva kibattyogott a szobámból. Tudtam, hogy teljes mértékben igaza van. Nem élhetek így. Rob forgat. Ezt meg kell értenem. De nekem is van egy életem, amit nem hanyagolhatok el. Szóval összeszedtem magam, és nekiálltam rendet csinálni a szobámban. Egy hetes kajamaradékok, és szemetek sorakoztak a padlómon arra várva, hogy a szemetesbe kerüljenek.
***
Másnap tényleg elmentem dolgozni. Esti műszakot vállaltam Kirával együtt, hogy ne egyedül kelljen egyikünknek sem hazamennie. Mindenki körbeugrált, amikor megérkeztem, tekintve hogy már egy hónapja nem voltam dolgozni. Elmeséltem nekik, hogy eddig hol voltam, miért nem jöttem dolgozni – persze a Robos dolgot nem mondtam ám el mindenkinek – majd felvéve egy kötényt, beálltam a pultba. Borzasztóan lassan telt az idő, és kellett 1 óra hogy újra otthon érezzem magam a pubban. Hajnali 2kor éreztem úgy, hogy tényleg belejöttem a koktélkeverésbe, és a sörök nyitogatásába, szóval kezdett kicsit jobb kedvem lenni, aminek mindenki örült.
- Jó hogy végre úgy viselkedsz, mint egy ember… - jött oda hozzám Kira vigyorogva, és nem bírtam megállni, hogy én se mosolyogjam el magam.
- Tudom. Egész este figyeltél, azt hitted nem veszem észre? – sandítottam rá, mire kitört belőle a nevetés. Ekkor egy igen furcsa érzés kerített a hatalmába. Valahogy úgy éreztem, hogy megint önmagam vagyok, Rob nélkül is. És ez azonnal jobb kedvre derített.
Az este további részében nagyon vidám voltam, és pörögtem akár egy búgócsiga, Maxtől meg is kaptam az est dolgozója címet. Ha sok pultos, és felszolgáló volt egy este, mindig kisorsoltuk eme megtisztelő titulust annak, aki vélhetően a legjobban teljesített az éjszaka. Már 3/4-ed 7 is elmúlt, amikor Max hazaparancsolt minket azzal az ürüggyel, hogy már nincsenek sokan és ezt már ő és Daniel is képesek kezelni. Jut eszembe, Daniel. Annak ellenére, hogy múltkor olyan szépen otthagytam őt a plázában, nem haragudott rám, viszont ahogy megtudta, hogy Rob és én már egy párt alkotunk, szinte bevágta a durcit. Napokig hozzám sem szólt, de aztán elérkezettnek látta az időt arra, hogy felnőjön, és felnőttként kezelje a dolgot. Amikor túltette magát ezen a szörnyű megpróbáltatáson, akkor rávette magát, hogy odajöjjön hozzám, és bocsánatot kérjen az idióta viselkedése miatt, és hogy gratuláljon. Mondanom sem kell mennyire megkönnyebbültem, nem könnyű úgy dolgozni, hogy valaki egyfolytában rosszalló pillantásokat vet rád. Szóval most minden oké.
Kirával kiléptünk a hűvös időbe, ami szinte egy áramütésként ért a benti meleghez képest. Még a vastag sálam és kesztyűm sem nyújtott védelmet, és a hideg kegyetlenül és kíméletlenül behatolt az anyag résein, libabőrt és remegést okozva. Barátnőm sem érzett másként, ezért közös megegyezést követően egy taxi mellett döntöttünk. A meleg autóban is fáztam és semmi másra nem tudtam gondolni csak egy jó forró kád vízre. Mire végre felmelegedtem, akkorra már a házunk előtt termettünk, arra kényszerítve minket, hogy ismét kiszálljunk a csípős hideg időbe. Kifizettük a díjat, és szinte rohantunk fel a lakásba. Még a taxiban megállapodtunk, hogy én mehetek először pancsolni, cserébe hogy másnap reggel én mosogatok el. Természetes, hogy beleegyeztem. Alighogy kinyitottuk az ajtót, már robogtam a fürdőszoba felé, mindenhova hajigálva a magamról leráncigált darabokat. Villámgyorsan engedtem magamnak forró vizet, és elmerültem a habokban nyakig. A hajam felcsavartam a fejem tetejére, és lehunytam a szemem. Valószínűleg elaludhattam, mert egy halk, távoli kis hangra lettem figyelmes. Pár másodperccel később rájöttem, hogy ez az én csengőhangom. Felpattantam a kádból, és a telefonom után kutattam a nadrágzsebemben, ami meg is lett. Visszacsobbantam a vízbe, és felvettem a telefont. Kíváncsian vártam, hogy ki szól bele, mert nem túl sok hívást szoktam kapni fél 8 körül.
- Én vagyok – hallottam a megnyugtató hangot, amiért élek. Haptákba vágtam magam, aminek köszönhetően a kádvíz fele a csempére és a járólapra került.
- Szia! Na, milyen a forgatás? Hogy vagy? Mikor jössz haza? – zúdítottam rá a kérdés özönt, amitől sajnálatos módon szóhoz sem jutott. – Bocsi. Nem akartalak lesokkolni.
Elnevette magát, majd belekezdett.
- Csak hallani akartam a hangod. Remélem jól vagy. Én nem érzem magam túl jól nélküled, de azért próbálok emberien viselkedni. A forgatás nagyon fárasztó. De már csak 3 hét és megyek haza. És neked nem kellene aludnod? – kérdezte mosolyogva.
- Nem, mert voltál olyan édes és felkeltettél, de nyugi nem aludtam, mert este voltam dolgozni Kirával, és nemrég értünk csak haza. Szóval most egy nagy kád habos, virágillatú vízben ücsörgök, és arra gondolok, milyen jó lenne, ha itt lennél velem…- cukkoltam, csakhogy abba nem gondoltam bele, hogy ez ugyanolyan rossz nekem is, mint neki. Még gyökerében elfojtottam a rosszkedvet, ami rám akarta vetíteni a hálóját.
- Ne fájdítsd, a szívem kérlek… - nyögte a telefonba – de elképzellek, hogy ott ülsz a kádban, és először megmosod az arcod, a nyakad, aztán a kezed lesiklik a…
- Jesszusom, ugye nem telefonszexelni akarsz? – kérdeztem és kitört belőlem a röhögés. Mindkét kezemre szükségem volt, hogy befogjam a szám és ne kezdjek el visítva röhögni, mert akkor az egész hát felébredt volna. Mikor úgy éreztem képes vagyok értelmesen beszélni, kivettem a vállam és a fülem közül a telefont. De ahogy Rob újra beleszólt, ismét elfogott a nevetőgörcs.
- Pillanat… - mondtam majd letettem a kád szélére a készüléket, és megint röhögni kezdtem.
- Bocsi. Itt vagyok. Szóval? Mi volt ez? – kérdeztem vigyorogva.
- Hát ezek után én már nem mondok semmit. Jól kiröhögtél. – vetette a szememre, majd elnevette magát – jó bevallom kicsit furán hangzott, de elképzelni jó volt.
- Sajnálom, de elég bizarr azt hallgatni, hogy valaki a telefonban rólad fantáziál, miközben éppen veled beszél.
- És akkor is, ha az a valaki történetesen a barátod? – kérdezte vigyorogva.
- Jó, tudod, hogy értem. A telefon egy személytelen dolog. Olyan mintha legalábbis web kamerán keresztül csinálnánk. – erre ő is felnevetett.
- Oké, akkor majd meghagyjuk a rosszabb időkre. Így megfelel? – kérdezte mosollyal átitatott hanggal.
- Rendben. – egyeztem bele.
- Na, megyek aludni. Fáradt vagyok, és biztos te is. Holnap újra hívlak, addig pedig jó éjszakát tündérkém.
- Neked is hercegem. – azzal letettük a telefont. Pár percig csak némán ültem a kádban, az elmúlt pár perc történéseit felidézve, majd kihúztam a dugót, és felvettem a pizsamám. Szóltam Kirának hogy mehet, de ő már nem várta meg a testi-lelki megújulást, lefeküdt aludni. Én is így tettem, és pontosan 1 perc 42 másodperc múlva már az igazak álmát aludtam.
Mikor felébredtem, már délután 3 óra volt, és amíg felébredtem, bekapcsoltam a laptopom, és megnéztem a leveleim, amikre szintén nem fordítottam időt az elmúlt 1 hétben. Szerencsére csak 3 levelem jött, ebből 1 spam volt, 1 Zarától jött az utolsó pedig a sulitól. Zara levelével kezdtem. Azt írta, hogy éppen Ausztráliában vannak, mert a férje Stephen fotós, és éppen egy sorozatot készít az országról egy magazinhoz. Leírta, hogy mennyire meleg van ott, és miket csinált az utóbbi pár napban. Csatolt pár képet is. Miután lementettem őket, rákattintottam az üzenetre, amit a suli küldött. Ettől a levéltől teljes mértékben elment a kedvem még az élettől is. Az állt benne hogy jövő héten jelenjek meg az épületben a vizsgákra jelentkezés végett, különben kicsapnak. Hát ez szuperfantasztikus. Vizsgák. Ez volt az egyetlen, amire tényleg nem számítottam. Pusztán véletlenből rákattintottam a spam levélre is, ami pont az egyik netes bulvárlap hírlevele volt, és az oldal közepén egy borzasztóan meglepő és dühítő hírre lettem figyelmes.
