41. fejezet:

Jó pár hónapnyi kihagyás után itt vagyok, és hoztam a következő fejezetet. A további fejezetekről csak annyit hogy lesznek, de lehet, hogy hetente rövidebb kis részek.

Remélem annyira nem utálok… :)

Sok pusszantás, N.

___________________________

Még mindig Mattet ölelgettem, aztán sikerült róla leszállnom.

- Szóval? Hogyan kerülsz ide? – kérdeztem vigyorogva, és el sem hittem, hogy az egyik legkedvesebb barátom áll velem szemben. Mattel még Londonban találkoztam az egyik turista utam alatt. Imponált, hogy ő is magyar és végre használhatom az anyanyelvem, ezért jóban lettünk, és míg Londonban voltam, nagyon sok időt töltöttem vele. Az igazi neve Mátyás, de azt utálja meg hát nekem akkor úgy mutatkozott be, hogy Matt. És így rajta ragadt ez a név.

- Visszaköltöztem ide, és úgy tűnik egy suliba fogunk járni. – válaszolta, mire én majdnem kiugrottam a bőrömből.

- De jó! Annyira örülök, hogy látlak – szólaltam meg pár másodperces vigyorgás után. Aztán rendeztem magam, s mikor visszanéztem Robra, ő pont akkor fordult a lépcső felé, és lassan visszaballagott a szobámba, miközben végig minket méregetett.

- Na de hogy kerülsz ide ilyen későn? – kérdeztem és az órámra pillantottam. 10 óra volt.

- Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de írtam neked e-mailt, hogy ma beugrom. Úgy tűnik nem olvastad el. – válaszolta meg magának a kérdést.

- Khm… nem néztem leveleket pár napja. Bocsi… - néztem rá bűnbánóan, erre elvigyorodott.

- Semmi baj. Na de a lényeg, amiért itt vagyok. Tudod, mivel ebben az évben fogunk végezni, lesz egy végzős bál. Keringőzni fogunk. Biztos hallottál róla…

- Ő, nem egyáltalán nem hallottam róla. Csak pár napja érkeztem vissza.

- Na akkor éppen itt volt az ideje, és arra gondoltam, hogy lennél e a párom a táncnál.

- Komolyan? Persze, örömmel! – válaszoltam vigyorogva és a nyakába ugrottam.

- Na szupi, akkor ezt megbeszéltük.

- Legalább lesz alkalmunk tánc közben is beszélgetni. Vagy másfél éve nem láttalak. – idéztem fel a londoni emlékeket.

- Igen, van miről beszélgetni. A srác, aki itt bujkál, a barátod? – kérdezte és mögém nézett.

- Bujkál?

- Az előbb pillantott ki ránk.

- Ő, igen a barátom. Meg kell értened, kicsit féltékeny. – mondtam és elmosolyodtam.

- Ó, értem. Nos, nem is szeretnék tovább zavarni, meg kellemetlen pillanatokat okozni. Holnapután találkozunk a suliban. Legyél jó. – búcsúzott, és egy puszit adott az arcomra.

- Vigyázz hazafelé! – intettem óvatosságra, még egy utolsót mosolygott rám, és becsukta maga mögött az ajtót.

Vigyorogva és fejet csóválva indultam vissza a szobába, ahol Rob állt az ablaknál, nekem háttal.

- Régi ismerős? – kérdezte, és összefonta maga előtt a karjait.

- Igen. Mikor még Londonban voltam, összeismerkedtünk, és az óta nagyon jó barátok vagyunk. Csak már másfél éve nem találkozunk, és nem is nagyon beszéltünk, és úgy örülök, hogy most láttam. Pláne hogy egy suliba fogunk járni.

- És milyen tánc lesz? – kérdezte már megszokott féltékenységgel.

- Csak nem hallgatóztál? – kérdeztem mosolyogva. Megfordult, és rám meredt.

- Nyugi. Értem, régi ismerős, nem vagyok féltékeny oké? Csak érdeklődöm a jelenlegi történésekről.

- Jólvan. Szóval lesz a végzős bál. Ilyenkor az egész suli meg van hívva, és a végzős osztályok együtt előadnak egy keringőt. Aztán party kifulladásig. És megkérdezte hogy leszek e a táncpartnere.

Direkt nem úgy mondtam hogy: „leszek e a párja”, mert Rob tuti kiborult volna. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ez az egész kérdezősködés nem kíváncsiságból, hanem féltékenységből történik. Habár, ha végig gondolom az utóbbi 1 hetet, hogy miket éltem át miatta, megérdemelte volna, hogy simán odamondja neki ezt a mondatot. Na, mindegy. Rob bólogatott párat, aztán nagy levegővétel után visszamászott az ágyba, és megpaskolta a saját részem, hogy feküdjek vissza. Vigyorogva eleget tettem a kérésének, és amint elnyúltam az ágyon, rám vetette magát. A kezdetleges apró puszikat átvették a szenvedélyes hosszú csókok, amikkel pillanatok alatt teljesen beindultam. Görcsösen túrtam Rob hajába, arra várva, hogy végre az övé legyek. Nem is váratott sokáig magára, és saját magam is megleptem, mert nagyon nehezen tudtam csöndben maradni. Talán az okozta, hogy régen láttam, de próbáltam halk lenni, mert anyuék az emelet másik végén nézték a tévét. Elég gáz lett volna, ha arra lesznek figyelmesek, hogy sikítozok. Néha elhagyta ajkaim egy- egy hangosabb sóhaj, ami elég hatalmas vigyorra késztette Robot, de tulajdonképpen egész csendben voltam. Mikor már csak pihegtünk az ágyon fekve, valahogy éreztem, hogy Rob ezt szóvá fogja tenni.

- Szóval, mi volt ez a hangoskodás? – kérdezte a fülembe suttogva, és beleharapott a fülcimpámba.

- Hey. Ezt még sose csináltad. – tettem szóvá nevetve.

- Te meg sosem hangoskodtál ennyire. – nyomta meg az utolsó szót. – ennyire jó voltam?

- Na, jó, azért nem kell ennyire elszállnod magadtól. Mondjuk úgy, kijött a feszültség. – válaszoltam, és kezdett kínos lenni ez a beszélgetés.

- Na, jó, nem piszkállak ezzel. Engem nem zavart. Sőt, inkább még jobban kihozta belőlem az állatot. – mondta, és elkezdte csókolgatni a nyakam, majd ment egyre lejjebb.

- Még 1 menet? Komolyan? De én már tök fáradt vagyok…- mondtam és ásítottam egyet.

- Nem baj, neked nem kell csinálnod semmit… - válaszolta majd folytatta, amit elkezdett.

Tényleg így volt. Semmit sem kellett csinálnom, mégis a világ legtermészetesebb és leggyönyörűbb érzését kaptam. Mikor már ő is úgy érezte, hogy kielégült, akkor elaludtunk.

Reggel finom kaja szagra ébredtünk, vagyis ébredtem, Rob még javában aludt. Elmentem fürdeni, majd lementem a konyhába enni. Mikor teletömtem magam, tettem egy nagy tányérra annyi kaját, amennyit csak elbírtam, és felvittem a szobámba. Rob még mindig aludt. Letettem a tányért óvatosan a kisasztalomra, és megpróbáltam fölébreszteni életem szerelmét.

- Rob! Jó reggel, hoztam neked reggelit! – a reggeli szó megtette a hatását, és lassan kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt. Hány óra van? – kérdezte, mire én eléggé megijedtem.

- Nyugi nem megyek sehova. Csak kérdeztem – válaszolta, és elnevettem magam.

- 11. Anyuék elmentek dolgozni. Csak miénk a ház.

- Ez most felhívás keringőre? – kérdezte és kacsintott egyet.

- Nem tudom még. Átgondolom. – mondtam, és elővettem a telefonom, ami szakadatlanul rezgett, sejtésem szerint már néhány perce.

- Halló? – szóltam bele.

- Szija Niki vagyok. Van kedved este bulizni menni? – kérdezte, és majdnem azt mondtam, hogy igen, amikor eszembe jutott Rob. Nem hagyhatom egyedül, viszont ha elhívnám sem valószínű, hogy velünk jönne. Akárhova is mennénk rajongók tízezrei követnének minket, azt pedig egyikünk sem díjazná.

- Szija, kibékültünk a barátommal, és most it van nálunk, szóval ma nem igazán jó. De jövő héten mindenképpen össze kéne hozni egy bulit.

- Rendben. Azért ha mégis meggondoljátok magatokat, akkor nyugodtan hívj fel! – mondta és letettük.

Rob rám nézett, kérdő tekintettel. Még csak a száját sem ellett kinyitnia, már tudtam, hogy mit akar.

- Niki volt. Azt kérdezte megyünk e bulizni – az utolsó szóra kissé ijedt fejet vágott. Nehezemre esett nem elnevetni magam, de valahogy mégis megálltam. Szegényt soha sem tenném ki egy olyan buli áldozatául, mint amiket mi szoktunk tartani. A város egyik legjobb klubjában este 10-től reggel 5-ig folyamatosan táncolunk. És a tényt elnézve, hogy Rob kicsoda, arról nem is beszélve, hogy utálja az embereket (mármint csak azokat, akik folyamatosan odamennek hozzá, és nyaggatják mindenféle szarsággal) és táncolni sem szeret, kár lett volna megkérdezni tőle hogy elmegyünk-e.

- Nyugodj meg, nemet mondtam. – válaszoltam, mire láttam az arcán hogy hatalmas kő esett le a szívéről.

Így is lett, otthon maradtunk, és filmet néztünk, aztán elég gyorsan elaludtunk.