27. fejezet:

Halihóó!

Nos, sokan kérdeztétek, nem tervezem-e hogy Rob-t és Zoé-t összehozom. Válaszolva a kérdésekre, de igen, össze fognak jönni, nemsokára! :) Hogy mikor, az főként Rajtatok múlik, illetve a további kommentek számától.
Addig viszont itt az új fejezet, remélem, hogy tetszeni fog!
Millió cupp Nektek :)
_________________________________

- Szia! Micsoda meglepetés! – mondta vigyorogva Cameron.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem abszolút bunkón. Csak ez a kérdés volt a fejemben.

- Ide szoktam járni, bulizni – válaszolta egyszerűen és nagyot kortyolt az italából.

- Nem. Úgy értem, hogy kerülsz ide. Ide, New Yorkba… - magyaráztam

- Jaa! Hát meguntam Londont. Kellett egy kis környezetváltozás… - válaszolta és végigpillantott rajtam.

- Pont a New York-i környezet kellet neked? – mormogtam az orrom alatt, amit ő sajnos nem hallhatott, mert túl hangos volt a zene.

Visszanéztem a boxba, és Rob vizslató szemekkel nézett hol rám, hol pedig Jake-re.

- És te mióta laksz itt? – kérdezte Cameron.

- Fél éve kb. Meddig maradsz?

- Nem sokáig, vissza kell utaznom Londonba, mert új állást kaptam.

- Hála az égnek… - emeltem a tekintetem az ég felé.

- Most miért vagy ilyen?

- Csak az a furcsa, hogy hirtelen megjelensz itt, mintha fogalmad sem lenne arról, hogy én pont itt élek…

Felnevetett.

- Zoé, te semmit sem változtál. Ugyanez a szarkasztikus viselkedés… csak gyönyörűbb arccal… - mondta mosolyogva és egy lépést tett felém, de én hátráltam.

- Jajj, hagyjuk ezt! Úgy teszel mintha semmi sem történt volna. Mintha legalábbis úgy váltunk volna el, mint a legjobb barátok!

- Hát, ha azt nézzük, akkor bizonyos szempontból még mindig járunk mivel egyikünk sem mondta ki nyíltan, hogy vége…

- VÉGE! Most boldog vagy? – szóltam rá hangosan, aminek az lett a következménye, hogy a körülöttünk lévők mind felénk fordultak.

- Te sem akarhatod…

- Szerinted azok után, amiket műveltél, akarok én még tőled bármit is azon kívül, hogy hagyj békén? – csattantam fel.

- Ki tudja… - mondta és pimaszul elvigyorodott.

- Te voltál az, aki 1 hónapon keresztül csaltál, és hazudoztál össze vissza, úgyhogy ne tedd itt az agyad, mint egy ártatlan kisangyal!

- Ne csináld ezt! Még mindig odavagyok érted! Azok a lányok a nyomodba sem értek! – sóhajtotta, és megsimogatta a hajam.

- Lányok? Szóval többen voltak? Én csak egyről tudtam, de kössz a felvilágosítást! – ripakodtam rá, és vissza akartam menni a boxunk felé, de megfogta a karom.

- Nem úgy értettem! Hallgass meg kérlek!

- Belebonyolódsz a saját hazugságaidba! Eleget hallgattalak már! Nem vagyok rád kíváncsi! – mondtam, leráztam magamról a kezét majd faképnél hagytam, és visszasiettem a boxunkba.

- Ez meg ki volt? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Rob, amikor leültem mellé.

- Senki fontos… - válaszoltam, de csak ült ugyanazzal a követelőző arcával, mint az előbb.

- A volt barátom. Egy seggfej. Berobbant ide, mint derült égből villámcsapás, és azt hitte, hogy a nyakába ugrok majd örömömben. Na de mindegy, inkább ne beszéljünk erről! - mondtam és Kirával elmentünk táncolni.

Kb. hajnali 4 órakor már mindenki holt fáradt volt, és már a fele társaság elment (csak Rob, Lucas, Kira, Jackson, Kellan és én maradtunk) szóval úgy döntöttünk közös megegyezés alapján, hogy hazamegyünk.

Kira, Lucas, Rob és én a pulthoz mentünk fizetni. Én Rob mellé álltam, és néztem a jövő heti programos lapot, amikor a mellettem ülő pasi megszólalt.

- Hm… kislány! Csini a nacid! De még csinibb lennél nélküle!– óbégatott.

- Mmmm… - felmordultam. Utálom ezeket az embereket. Sohasem szoktam az ilyenekkel foglalkozni, csak ha már nagyon felidegesítenek. Gondolom Rob is meghallhatta, mert dühösen nézett a rá. Ránéztem gyorsan egy „hagyd” pillantással. Nem akartam bajba keverni.

- Mennyit kérsz egy óráért? Megyünk kajálni, te lehetnél a desszert… - mondta és megnyalta a szája szélét.

- Fogd be a pofád haver! - vetette oda Rob, akinek villámokat szórtak a szemei.

- Te futtatod a kiscsajt? Tegnap láttam a sarkon! – röhögött, mire Rob szabályosan rávetette magát. Leosztott neki egy akkorát, hogy csak néztem. Elkezdtek verekedni, és pedig kétségbeestem kutattam az agyamban valami értelmes ötlet után, hogyan szedjem szét őket. Jackson és a többiek megpróbálták lenyugtatni Rob-t hogy ne verje péppé azt, aki beszólt(a csávó alig tudott védekezni, mert teljesen be volt állva), de ahogy lefogták, Rob is kapott egyet. Na, erre már én is idegbeteg lettem, szóval odamentem, ökölbe szorítottam a kezem, és akkorát behúztam neki amekkorát csak tudtam. A kezem majd letört. De legalább sikerült elérnem, hogy a többiek észrevegyék, hogy én is itt vagyok, és hogy hagyjuk már őket a francba.

Nagy nehezen kiverekedtük magunkat az utcára. Jackson és Kellan alig tudták Robot féken tartani.

- Visszamegyek, és… - mondta Rob, és már indult volna vissza, de megfogtam.

- Ne csináld! Nem éri meg! Kérlek! – könyörögtem, lassan rám nézett.

- Jólvan… - egyezett bele, és megtörölte a szája szélét.

- Uramisten, te vérzel! – kiáltottam fel rémülten. A szája szélén egy sebből sötétvörös vér csordogált, ami halálra rémisztett.

- Gyere, hazaviszlek… - mondta Rob és beszálltunk.

- Orvoshoz kéne menned – jegyeztem meg, miközben leparkolt a házunk elé.

- Semmi bajom! – legyintett. Láttam, hogy még mindig ideges, és így nem akartam elengedni, mert a végén még valami hülyeséget csinál.

- Akkor legalább engedd, hogy én ellássalak! – próbálkoztam.

Hosszas gondolkozás után beleegyezett, és elindultunk fel a lakásba.

- Ne hangoskodjunk, mert a csajok már alszanak! – suttogtam, amikor kinyitottam az ajtót.

- Gyere, ülj le! – utasítottam, majd odahúztam neki egy puffot.

- Jesszusom hogy nézel ki! – rémüldöztem, amikor megláttam a vért a szája körül. És a szemöldöke is felszakadt.

- Ennyire szörnyű? - kérdezte

- Maradj itt, mindjárt jövök…

- Azért láttam, hogy te is adtál egyet neki! Jó nagyot kapott…

- Ja, nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire fáj. – válaszoltam mosolyogva, de ahogy újra Rob arcára akadt a tekintetem, lefagyott a vigyor az arcomról. A szeme körül kezdett bedagadni.

Elmentem az elsősegély dobozunkért, egy kis tálba meleg vizet engedtem, és egy kis törölközővel megspékelve vittem be a nappaliba. Leültem elé egy székre.

- Maradj nyugton rendben? – kértem és belemártottam a kis tálba a törülköző csücskét. Megfogtam a fejét az álla alatt, és óvatosan letöröltem a vért a szájáról, és a szemöldökéről.

- Ez most egy kicsit csípni fog – figyelmeztettem, mielőtt fertőtlenítővel átmostam a sebeit.

- Au! Mintha azt mondtad volna, hogy csak egy kicsit fog csípni! – jajdult fel.

- Mindjárt készen vagyunk! – nyugtattam.

Elővettem a sebtapaszokat, és lefedtem a sebeit, miközben ő nézte hogyan ügyködök rajta.

- Kész, de azért megnyugodnék, ha meglátogatnál egy orvost!

- Köszönöm…

- Nincs mit. Én köszönöm, hogy megvédtél! – mosolyogni kezdtem.

- Bármikor megvédelek, ha szükség van rá – suttogta.

Belenéztem a gyönyörű szürkéskék szemeibe, és teljesen megigézett. Elnyelt, mint egy örvény. Először a szemembe nézett, majd a számra. Lassan közeledni kezdtünk egymáshoz…