31. fejezet:

Üdvözleeet!!

Itt a következő fejezet, remélem tetszeni fog!
(köszönöm a másik díjat is, amint lesz időm kirakom persze, de most éppen annyi időm van, hogy feltegyem a követekező részt... de pótolom! :))
_________________________________

Kijózanodva a buli után, még 1 héten keresztül emlegettük a szülinapot, hogy mennyire jó volt. Próbáltam hasznosítani mindent kacatot, amit begyűjtöttem az este folyamán. A legelső, aminek meglett a helye az a mini hajvasaló volt. Rögtön az új táskámba került. A vörös kis fehérnemű egyik fiókomba került a többi darab mellé, várva hogy használatba vegyem.

Másnap reggel lementem a konyhába, ahol Kira összeszűkült szemmel nézte a ténykedésem.

- Mi volt veled? – nyögte ki végül

- Miről beszélsz? – tudtam, hogy miről van szó, csak játszottam a hülyét, hogy ne kelljen végighallgatnom a fejmosását.

- Borzasztóan viselkedtél. Egyik percben bőgtél a másikban meg Robbal táncoltál. Mi volt ez?

- Nemtudom. Lehet, hogy a feszültség. - füllentettem

- Szerintem meg Robert. Mikor veszed már észre hogy ez több mint barátság?

- Váá, már megint ezzel jösz… - idegesen felálltam a kanapéról és a szobámba trappoltam. Én sem értem miért kaptam fel ilyen gyorsan a vizet. Pedig nem vagyok hirtelen haragú. Lehet, hogy igazuk van és ez tényleg több mint barátság, csak én nem akarom bevallani magamnak.

Nem, nem és nem! Nincs igazuk. Ez igenis barátság, csak túl sok filmet néznek. Bosszankodtam, mikor kopogtak az ajtómon.

- Bejöhetek? – dugta be Kira a fejét

- Persze. Szerinted is több? – kérdeztem tőle őszintén, amikor leült mellém az ágyra.

- Ezt csak te tudhatod… ne gondolj arra, hogy mit mondanak a lányok. Ha csak barátságnak érzed, akkor úgyis van. De ha szerinted is több, már csak egy hajszálnyival is, akkor nehezen ismerem be, hogy nekik van igazuk… De a szíved úgyis jelezni fog, ha érez valamit…

- Nemtudom… - mondtam elbizonytalanodva.

- Te melyiket szeretnéd?

- Talán az lenne az ésszerű… - de közbevágott mielőtt folytathattam volna

- A-aaa! Ebbe az észnek nincs beleszólása… Akkor úgy kérdezem, hogy a szíved melyiket szeretné? – mikor látta, hogy gondolkozok rajta, újra megszólalt. – Tudod mit? Ha lesz valami, akkor szólsz, ha akarsz…

- Rendben… - mondtam és átöleltem. Ő volt a legjobb barátnőm. Persze mind hármójukat imádtam, de őt még jobban.

Este nem tudtam aludni. Egyfolytában Rob járt a fejemben, hiába próbáltam abbahagyni, nem ment…

Másnap reggel Kira megkérdezte tőlem azt, amitől rettegtem.

- Na, döntöttél?

- Igen, és a barátságot választom – mondtam egyszerűen és otthagytam.

Egy hét telt el, hogy nem beszéltem Robbal. Sem telefonon, sem pedig személyesen. És be kell, hogy valljam, nagyon hiányzott. De még mindig nem tudtam, hogy úgy, mint barát, vagy mint pasi. Pont vége volt a műszakomnak és indultam haza. Kira és Lucas a nappaliban enyelegtek, és egy gonosz vigyort rájuk vetettem majd visszavonultam. Később bejött Kira és megkérdezte mi volt ez.

- Csak láttam, hogy milyen jól elvagy Lucassal és olyan jó neked! Irigyellek. – nyafogtam. Kár volt.

- Saját magad miatt nincs barátod – mondta Kira.

- Ezt meg hogy érted? – fordultam felé keresztbe tett kezekkel.

- Egyfolytában rinyálsz hogy neked nincs pasid, pedig lehetne, ha akarnád, és végre kinyitnád a szemed! – mordult rám Kira.

- Mivan? – ledöbbentem teljesen.

- Folyton csak panaszkodsz, és semmit sem teszel. Amikor pedig ott a lehetőség akkor meg elhúzol, és otthagyod az illetőt! Végre egyszer harcolj valamiért, ami fontos neked, és vállalj felelősséget! Úgy teszel mintha vak lennél. Pedig ő aztán egy normális pasi és teljesen odavan érted!

- Ki a francról beszélsz? – kérdeztem már én is kicsit hangosabban.

- Robról! – mondta

- Jesszus. Azt hittem ezt már megbeszéltük számtalanszor. – mondtam és véget akartam ennek vetni azzal, hogy felmegyek az emeletre, de Kira nem hagyta. Megfogta a karom és visszaültetett a kanapéra.

- Végre egyszer végig fogsz hallgatni! – emelte fel a hangját.

- Csak játszol a pasikkal! Elhiteted velük hogy fontosak neked, és amikor már végre dűlőre jutnak, hogy lépnek feléd, akkor meg kilépsz a dologból azzal az ürüggyel, hogy maradjon meg barátságnak! Így könnyű. Foglalkoznak veled, szeretnek, de nem kell felelősséget vállalnod a kapcsolatért! Akkor lépsz ki, amikor akarsz, és még csak azt sem tudják mondani, hogy zokni, mert szerinted csak barátok voltatok!

A szavai a lelkemig hatoltak, és sírva felrohantam a szobámig, és becsaptam az ajtót, majd pityeregve az ágyamra dőltem. Tudtam, hogy igaza van, mégsem akartam bevallani. Jól kibőgtem magam, amikor halk kopogást hallottam az ajtón.

- Bejöhetek? – kérdezte legjobb barátnőm. Mivel nem válaszoltam, bejött és becsukta az ajtót. Leült mellém az ágyra.

- Ne haragudj! Olyan hülye vagyok. Nem szabadna belebonyolódnom az életedbe.

Csak szeretném, ha végre boldog lennél. – mondta és megsimogatta a hajam.

- Nem. Igazad van. Minden igaz volt, amit lent mondtál. Csak félek a kapcsolatoktól. Félek, hogy beleszeretek valakibe és ő pedig kiszeret belőlem, és akkor összetöri a szívem. A vége mindig az, hogy szakítunk, és utáljuk egymást.

És pont ezt nem akarom Robbal. Őt nagyon szeretem még barátnak is. És ha elveszíteném, akkor nem élném túl.

- Igen, én ezt értem, de néha kockáztatni kell a boldogsághoz. Lehet, hogy szereted barátnak is, de szerintem sokkal boldogabb lennél, ha mint pasid állna melletted. Ha érzel iránta valamit, akkor az úgysem tud teljes értékű barátság lenni.

- És mi lesz a barátsággal? – kérdeztem kétségbe esve

- Ha jársz valakivel, az a pasid, és a legjobb barátod egyben. Ő az az ember, aki ki tudná tölteni a szíved és a lelked mélyén meghúzódó űrt. Beszéltem már vele erről. – jegyezte meg, mire majdnem leestem az ágyról.

- Micsoda? – kaptam fel a fejem.

- A lelkemre kötötte, hogy ne áruljam el. Kénytelen vagyok a nagyobb jó érdekében. De csak annyit mondok, hogy ő biztosan nem törné össze a szíved.

- De és akkor most mit csináljak? Ugorjak a nyakába és lelkizzek vele? – kérdeztem.

- Várd meg a megfelelő pillanatot, és beszélj vele.

Pont, amikor beléptem az szobámba, megcsörrent a telefonom.

- Szia! Rob vagyok!

- Szia! – a szívem megdobbant mikor meghallottam a hangját.

- Jövő hét pénteken van programod? Vagy dolgozol?

- Miért?

- Tudod mit? Inkább beszéljük meg személyesen. Hol vagy most?

- Otthon.

- Oké, 10 perc és ott vagyok. – és már le is tette.

Pontosan 10 per múlva csengettek, ő volt az. Beengedtem, majd felmásztunk a szobámba, hogy nyugodtan beszélgethessünk.

- Szóval akkor miről van szó? – kérdeztem kíváncsian, miközben töltöttem neki egy pohár kólát.

- Egy óriási szívességet szeretnék kérni… - kezdett bele. Előre féltem, hogy mi lesz az a szívesség. Amikor valaki így kezdi el a mondókáját, az tuti valami fontos dolog.

- Szóval az a helyzet, hogy jövő héten lesz egy filmpremier - folytatta

- Igen? – mindent harapófogóval kellett kiszedni belőle.

- Na, jó rátérek a lényegre. Az a helyzet hogy egyik lány ismerősöm sem ér rá, és mindenképpen vinnem kell valakit. Tehát a kérdés az, hogy nem akarsz e eljönni velem.

Te jó isten! Azt hittem rosszul hallok…

- Mi? Ez most komoly? – kérdeztem teljesen önmagamon kívül.

- Igen, tudom ez kicsit nagydolog szívességnek. De kérlek! Senki mást nem kérhetek meg, és muszáj vinnem valakit! – könyörgő szemekkel pillantott rám

- Nézz már rám! Én tök alkalmatlan vagyok erre!

- Miért lennél alkalmatlan? – nézett rám érthetetlen arccal. – Kapsz ruhát, sminkes meg fodrász megcsinál.

- Jesszus ez ilyen komoly? – kérdeztem rémült arccal.

- Hát persze.

- Kamerák meg minden?

- Igen. Szóval? Kérlek! – nézett rám azzal a kérlelő arckifejezésével. Nem tudtam ellenállni neki. Szóval igent mondtam.

- Nagyon köszönöm – a szeme csillogott…

- Nincs mit…

- Akkor jövő héten 10-re jövök. Rohannom kell… tudod… - mondta szomorú arckifejezéssel, és elviharzott. El sem hittem, hogy ez velem tényleg megtörténik. Természetesen a csajok érdeklődtek, és ez pont nem az a dolog volt, amit elhallgathattam volna előlük.

- Filmpremierre mész? Te jó ég! – az álluk kb. 3 emeletnyit esett.

- Igen. És ruhát is kapok meg sminkest, meg fodrászt… házhoz…

- Biztos tök jó lesz! – lelkendezett Cloe.

Hát én ebben nem voltam biztos, tekintve hogy ötletem sem volt, hogy most mit kezdjek az érzéseimmel. És hogy egyáltalán mit érzek.

Jövő hét péntek sajnos elég gyorsan eljött és még mindig nem jutottam dűlőre magammal…