A Boldogság Virága: A vacsora

Fekete zakó volt rajta, sötét színű nadrág és egy világos ing.

- Szia! Robert Pattinson vagyok!

- Zoé Benett. – és kezet fogtunk.

- Gyere, ülj le! – mondta miközben kihúzta nekem a széket. Ultra udvarias volt. Eddig azt hittem, hogy az ilyen pasik kihaltak.

- Elmehet – szólt erélyesen a mellettünk álldogáló inasra, aki csak állt és vigyorgott. Rob elég morcosnak tűnt. Mondjuk, nem csodálom. Biztos voltam benne hogy ezt a hüly.eséget nem ő szervezte. Egy ideig csak ültünk mindketten. A szeme nagyon szép volt. Én próbáltam más merre nézni, de vonzott az arca. . Ő is engem nézett. Elég feltűnően csinálta. Gondoltam jobb lesz, ha megszólalok, de amint nyitottam volna a szám, egy hang se jött belőle. A csendet végül ő törte meg.

- Emlékszem rád… a moziból. – mondta miközben még mindig az arcom vizsgálta.

- Ne haragudj, kicsit zavarban vagyok. – mondtam halkan.

- Ne aggódj, én is.

- Szerintem addig örülj, amíg így van.

- Miért? – kérdezte kíváncsian.

- Ha feloldódok, iszonyatosan sokat tudok beszélni… - mosolyogtam, de még mindig nem néztem rá.

- Akkor, amíg feloldódsz, kérdezhetek?

- Igen, persze…

- Miért jelentkeztél… erre az izére? – kérdezte, és közelebb hajolt.

- Őszinte leszek. A barátnőm jelentkezett a nevemben. És tegnap tudtam meg. Tudod a barátnőm kicsit dinka. Mondjuk én is az vagyok – megint mosolyogtam. Az arckifejezése komorrá vált.

- Ó! Hát akkor gondolom nem sok kedved volt eljönni. Nyugodtan mehetsz, ha gondolod. Nem szeretnék rád erőltetni semmit. – ekkor vette le először a szemét az arcomról. Elkezdte piszkálni a szalvéta szélét. Én pedig éreztem, hogy megbántottam…

- Jaj, én ezt nem azért mondtam! Eszem ágában sincs elmenni!

- Akkor jó! – és a szája szélén megjelent egy apró mosoly, amit alig láttam, mert olya gyorsan eltűnt. – tudod reménykedtem, hogy nem egy olyan lány jön, aki sikítozik össze vissza – és beletúrt a hajába, ami ezután még jobban szét ált.

- Még sikítozhatok, ha szeretnéd – mondtam halkan mosolyogva.

- Nem szükséges – vigyorodott el.

Rendeltünk italnak két kólát.

- Nahát… kóla? – kérdezte meglepetten

- Ünnepélyesen jelentem be hogy kóla, és csoki függő vagyok…

- Komolyan? Ez egy piros pont. Nemtudom te hogy vagy vele, de étteremben én soha sem tudok értelmesen enni…

- Én sem… a gyorséttermekre szavazok! Imádom a Mekit.

- Én vagyok a legnagyobb Meki imádó – mondta mosolyogva és közelebb hajolt.

- Nálam senki sem lehet nagyobb Meki imádó – én is közelebb hajoltam.

- És most tanulsz? Vagy dolgozol?

- Tanulok. Idegenforgalmi szakmenedzser leszek. – jelentettem be büszkén.

- wow… - mondta meglepetten. Közben elkezdett rezegni a mobilom. De kinyomtam.

- Kitalálom. 19 éves vagy…

- Honnan tudod?

- Mindent tudok – mondta sejtelmesen… Megint rezgett a mobilom.

- Nem haragszol, ha felveszem? A barátnőm soha sem szokott ennyiszer hívni. Lehet, hogy baj van!

- Persze, nyugodtan.

- Szia, mond! – támadtam le Cloe-t.

- Szia! Itt állunk 1 órája a házatok előtt, és nem vagytok otthon. Mi meg halálra fagyunk.

- Itt vagytok? De hát miért nem szóltatok?

- Meglepetés akart lenni!

- Jó, figyelj. Egy étteremben vagyok. A főutcán. Odaadom a kulcsot a pincérnek. Kérjétek el tőle.

- Oké! Köszi! – letette.

- Ne haragudj. – elmeséltem neki hogy mi a helyzet.

- És milyen nyelven beszéltetek?

- Magyarul. Magyarországon születtem és éltem 18 éves koromig. Suliba is oda jártam.

- Tényleg? Ez tök jó. Szép nyelv nagyon. És milyen iskolába jártál?

- Közgazdasági iskolába.

- És ott mit tanultál?

- Közgazdaságtant, marketinget, kommunikációt, árutant, gazdasági számításokat, ügyvitelt meg ilyeneket.

- Te jó ég. Akkor biztos okos vagy… - mondta hatalmasra nyitott szemeivel

- Nem kell hozzá sok ész… Most levelező tagozaton végzem az idegenforgalmi szakot.

Miközben kajáltunk (amúgy fogalmam sincs mitxD) érdeklődött a családomról, Magyarországról, suliról, barátokról. Úgy tűnt tényleg érdeklik ezek a dolgok. Ő is lelkesen mesélt Londonról, a családjáról és a színészetről. Látszott rajta hogy jól érzi magát. Aztán vicces történeteket kezdett mesélni, amik megtörténtek vele. Aztán elmeséltem neki, mikor az egész iskola előtt leestem a lépcsőn. Hangosan nevetni kezdett.

- Ne haragudj… nem akarlak kinevetni – mondta már csak mosolyogva.

- Semmi baj! Legalább nevetsz végre. – néztem a szemébe hosszan.

- Hát ez elején nem sok kedvem volt ehhez az egészhez. Gondolhatod… a menedzserem szervezte… de jól érzem magam. Veled. – az utolsó szót hangsúlyosan mondta ki. – és tényleg sokat beszélsz. De ez jó dolog. – mosolygott.

- Sohasem voltam az a csendes típus.

- Akkor milyen típus vagy? – nézett rám csillogó szemeivel.

- Nehezen maradok, csendben Imádok nevetni és beszélgetni. Megnevettetni az embereket. Táncolni, és bulizni…

- Amúgy látszik rajtad hogy az a pezsgő személyiség vagy. De kedves is vagy. És értelmes. Ami ritka együtt. Tudod a legtöbb bulis lány, akit ismerek nem kedves. És okosnak sem mondható.

- Köszönöm a rejtett bókokat. – kicsit elpirultam - Elmondjam, hogy én milyennek látlak?

- Had haljam!

- Szóval, aki megpróbálja eltakarni az igazi énjét, hogy ne tartsanak érdekesnek az emberek, mert nem szereted, ha sokan figyelnek rád. Így jelentéktelennek látszol, de üresnek érzed az életed és boldogtalan vagy. Ezt tette veled a híresség. De képtelen vagy nem színészként élni, mert az az életed.

- Ezt miből gondolod?

- Amikor a színészetről mesélsz, a szád mosolyog, de a szemed nem.

- Túl jó megfigyelő vagy… - rám villantotta fehér fogsorát.

- Igyekszem. Jesszus már ennyi az idő?

- Igen. Nekem is mennem kell lassan… Hosszú napom lesz holnap. – mondta keserűen.

Tudtam, hogy mire gondol. Fizetett és kimentünk az étterem elé.

- Hát jól éreztem magam. Köszönöm a vacsorát. – kezdtem búcsúzkodni.

- Én köszönöm, hogy eljöttél. Én is jól éreztem magam. Nagyon.

Egy ideig csak ott álltunk, de aztán megszólaltam.

- Hát akkor, szia! – és megfordultam volna mikor így szólt.

- Hazakísérlek! Késő van ahhoz, hogy egyedül kószálj…

- Csak 15 percre lakom innen. Van 2 lábam, az elvisz.