20. fejezet:

Üdvözleeet!

Hát a 10 megjegyzés nem jött össze, de mivel elértük a 7000 látogatót, gondoltam előrébbhozom az új részt! :) És kérek megjegyzéseket! :D Sokat jelentene nekem :)
És lecseréltem a fejlécet mert nagyon nem tetszett magamnak :D Remélem tetszik :)
Jó olvasást!
Pusszantalak Titeket (L)
______________________________

- Ki volt az? – kíváncsiskodott.

- Csak Rob! – mutatta be magát Robert az ajtóból.

- Szia! Jó a sminkesem ugye? – kérdezte Kira.

- Hát… ahogy így elnézem… ezzel a sminkkel inkább a bohócok szoktak virítani…

- Tessék? – kérdezte hirtelen Kira. Már éppen felpattant volna, de visszanyomtam a székre.

- Te maradj a seggeden nyugton – mutattam barátnőmre – te meg menj ki! – mondtam Robnak nevetve.

- Ígérem, csöndben maradok! – fogadkozott, és a szája elé tette a mutatóujját.

- Remélem is! Nincs időnk arra, hogy újrakezdjem a sminket.

Tényleg próbált csöndben maradni, de elég nehezen ment neki, szóval inkább visszament a nappaliba.

Amikor készen voltam a szolid, de nem snassz sminkkel, felküldtem Kirát a szobájába, hogy öltözzön fel, a már általam kiválasztott ruhákba.

- Na, itt vagyok! Szóval, mi a terv? – kérdeztem Robot, aki pont elnyomta a cigijét, majd lassan rám nézett. Láttam, hogy egyáltalán nincs ötlete, úgyhogy elkezdtem törni a fejem valami pazar kis tevékenységen.

- Ja, amúgy hála neked, sztár lettem – mondtam büszkén, és láttam, hogy egy kukkot se értett ebből. Elé tettem az újságot, majd elmosolyodott.

- Jót nevettem a cikken. Na, mindegy. Mit szólnál, ha főznénk?

- Ez jó ötlet – helyeselt, és megvillantotta 24 karátos mosolyát – el is felejtettem…

Odasietett a pulcsijához, ami a kanapéra volt terítve, és kivett alóla egy zacskót.

- Hoztam bort… - előhúzott a zacskóból egy üveget, megnyalta a szája szélét, és letette a konyhapultra.

- Már csak azt kell kitalálni, hogy mit, főzzünk…

- Spagetti? – kérdezte, várva a reakcióm.

- Az jóó! – lelkendezte, majd a szám legörbült – egy aprócska gond.

- Nincs tésztád itthon… - fejezte be a mondatot, és elővarázsolt 1 zacskó spagettit. Nagyokat néztem. Mint valami varázsló… kezdtem azt hinni, hogy egy varázspáca és egy cilinder van a háza mögött, amikor megmagyarázta az egészet.

- Mielőtt feljöttem volna ide, felvetődött bennem az ötlet hogy mi lenne, ha főznénk, de te gondolatolvasói képességgel találtad ki a gondolatom.

Miközben magyarázott, kedvesen mosolygott. Egy pillanatra el is bambultam, de meglengette előttem a kezét.

- Hahó! Itt vagy?

- Jah, persze… most hogy már kiderült mindkettőnk szuperképessége, elkezdhetnénk a főzést. – vetettel fel. Mire Rob elindult a konyha felé.

- Zoé! – hallottam Kira kiáltását.

- Mindjárt visszajövök, addig keress edényt…

Felmentem az emeletre, és Kira szobája felé iramodtam. A tulajdonos a tükör előtt állt és magát nézte.

- Mi a baj? – kérdeztem és közelebb léptem, hogy szemügyre vehessem.

- Nem lesz ez így sok? – kérdezte szkeptikusan, és egyik lábáról a másikra állt.

- Bolond vagy? Ez így tökéletes, nehogy levegyél valamit! – úgy látszik meggyőztem, mert elmosolyodott.

- Akkor jó. Na, indulok is. És ti?

- Főzni fogunk. Jó, mi?

Közben leértünk a földszintre.

- Vigyél kabátot, mert este hűvös lesz… - ajánlottam, mire a szeme 2x akkorák lettek.

- Még csak fél 3. Hol van még az este? – kérdezte, mire megcsóváltam a fejem.

- Vigyél kabátot… - ismételtem meg magam.

- Jólvan, viszek… hát jó szórakozást nektek! Szia! – kiáltott oda Robnak, aki integetett neki vigyorogva.

- Sok sikert! – suttogtam neki, kilépett a küszöbön, és behúzta maga mögött az ajtót.

Visszaiszkoltam a konyhába, ahol Rob már a vizet engedte a lábosba. Egy ideig csak mosolyogva néztem, ahogy ügyködött, mire észrevette, hogy figyelem, és elvigyorodott.

- Ne csak kukkolj! Gyere és segíts! – mondta kajla vigyorával, amitől az ember legszívesebben elolvadna… jézus! Ezt komolyan én mondtam? Megráztam a fejem, hátha eltűnnek az idióta gondolataim, és megindultam felé.

- A szószt inkább megcsinálom én… nem akarom, hogy felgyújtsd a konyhát… - pimaszkodtam, és elértem a kívánt hatást. Rob felém fordult és rosszallva nézet rám.

- Úgy nézek ki, mint aki nem tud főzni? – kérdezte és összefonta a karjait a mellkasa előtt. Színpadiasan végignéztem rajta, és megszólaltam.

- Igen… - és elkezdtem nevetni.

- Hát bevallom tényleg nem sokat szoktam főzni… Jó, egyáltalán nem szoktam főzni - ő is elnevette magát.

- Khmm… ez látszik is – vetettem oda kuncogva, amikor észrevettem, hogy a sajtot a reszelő tompa felén „reszelte”.

- Miért nem reszelődik? – kérdezte bosszúsan.

- Fordítsd meg – ajánlottam.

- Áháá… érteem… - mondta megvilágosodott tekintettel, majd amikor végzett, a konzerves paradicsom felé nyúlt.

- Ezt mivel kell kinyitni? - kérdezte szemöldökét ráncolva. – Ne is mondj semmit! Megoldom – mondta ellenállhatatlan vigyorával és felfedező körútra indult a konyhában. Már 2 perce kereste a megfelelő „eszközt”, gondoltam itt az ideje közbeszólni.

- Öhm… talán… - motyogtam, de megfogott egy kést és belevágta a konzervbe. És körbe vágta.

- Jesszus! Kezdek félni tőled… Egyszer kiborulsz, és kinyírsz mindenkit magad körül… na, akkor nem szeretnék jelen lenni… Azért majd szólj, mielőtt baltás gyilkosnak állsz. Elutazok az északi sarkra, vagy a holdra. – mondtam nevetve.

- Mondtam én, hogy megoldom… persze nem a legkonzerv-barátibb megoldás volt, de nem volt mivel… - Közbe kellett vágnom. A szeme elé tartottam egy fém, piros fogantyús izékét.

- Ez mi? – kérdezte, kivette a kezemből és analizálni kezdte.

- Ezt kérlek, úgy hívják, hogy konzervnyitó… - mondtam komolyan.

- Ez a kis bizbaz? Azt hittem, hogy olyan satu féle… - elröhögtem magam mire újra megszólalt – Te meg tudtad, hogy mi a megoldás és hagytad, hogy szenvedjek!

Kb. 10 percig ezen röhögtem, de már úgy hogy a földön ültem, és fogtam a hasam.

- Most jól beégtem mi? – kérdezte vigyorogva, amikor képes voltam felállni.

- Kicsit… - helyeseltem

- Jó, mondtam, hogy nem szoktam főzni…

- De azért cuki vagy, hogy próbálkozol… - elmosolyodtam.

- Ugye? Tudom – mondta nagyot sóhajtva, és látványosan beletúrt a hajába.

- De azért majd tanítok neked pár dolgot az esküvődre…

- Ugyan nem szükséges… elég, ha te tudod… majd feleségül veszlek téged, és akkor nem kell nekem ilyenekkel foglalkoznom – mondta és megcsillantotta a fogait.

- Amíg ez fő, addig tegyünk be egy filmet. – mondtam, mire csak hevesen bólogatott.

Oda vezettem a DVD állványhoz, és a választása a Feketék Fehéren c. filmre esett.

- Ezt még úgysem láttam. – mondta és betette.

- Hűha. Legalább arra nem kell megtanítanom téged, hogyan indíts el egy DVD-t. Kezdtem gúnyolódni vele, mire elvigyorodott.

- Hát figyelj. Ez már a 21. század. Ehhez mindenkinek értenie kell… - mondta természetesen.

- Aha. Szóval nem tudod kezelni a konyhai gépeket, de a DVD-t, azt igen. Egy mondatban: ha rajtad múlna, akkor éhen halnál, de legalább DVD-t tudnál nézni…

- Ahogy mondod – válaszolt és elvigyorodott. Ezen a beszóláson képtelen voltam nem nevetni.

Elkezdődött a film, és bevackoltuk magunkat a kanapéra. Jókat röhögtünk, majd Rob hirtelen felszisszent. Kérdőn ránéztem, hogy akkor ez most mi volt, aztán fájdalmas arcot vágva szólaltam meg.

- Basszus! A szósz! – mondtam, a homlokomra csaptam és kisiettem a konyhába. Rob hűségesen követett.

- Asszem ennek annyi – mondtam, megmutattam neki a leégett szószt és egy mozdulattal a kukába öntöttem.

- Ennyit a spagettiről – mondta vigyorogva.

- Marad a pattogatott kuki. – vázoltam fel a tényeket, kivettem a zacskót a szekrényből, és betettem a mikróba.

- Addig gyere be a nappaliba – mondta és a kezemnél fogva húzni kezdett.

- Dehogyis! A végén még ezt is elrontanám. Nem kockáztatok…

10 perc múlva készen is lett a dolog, bevittem neki, de sehol sem volt. Hangokat hallottam az erkély felől, ahol Rob háttal nekem, egyik kezében cigit tartva telefonált. Nem akartam zavarni, úgyhogy inkább visszamentem a kanapéra, és elterültem.

- Hé! Hagyj nekem is kukoricát! – mondta szemrehányóan, amikor a tálba nézett.

- Basszus… azt hittem még van időm megenni, amíg visszajössz. Hát ez nem jött be… - mondtam és vágtam egy grimaszt.

Felemelte a lábam, leült a kanapéra, és az ölébe tette a végtagjaim.

- Ez olyan jó így… mindjárt elalszom… - lehunyta a szemeit és hatalmasat sóhajtott.

- Akkor inkább aludjunk… én is álmos vagyok – ásítottam egy nagyot.

- Benne vagyok… mi lenne, ha inkább csak beszélgetnék? – kérdezte még mindig csukott szemmel.

- Oké. Jajj, holnap dolgozni kell mennem. Nincs kedvem – fancsalodtam el.

- Miért? Nem szereted a munkád? – kérdezte halkan.

- Hát nem azt mondom, hogy nem szeretem csak néha unalmas… van amikor…

Elkezdtem neki mesélni, hogy általában milyen esetek vannak. Meg hogy néha milyen hülye feladatokat adnak. Már vagy egy fél órája csak beszéltem és beszéltem, mikor elhallgattam hirtelen. Rob csendesen szuszogott. Felültem, hogy közelebbről is megnézzem, amikor elnevettem magam.

- Jólvan, nem kell szimulálni! Tudom, hogy ébren vagy… - mosolyogtam.

Vártam a reakcióját, de semmi. Tényleg elaludt! Szegény. Mondta, hogy fáradt. És én meg csak magammal törődve, ide ráncigáltam szerencsétlent, holott holnap utazik Párizsba. Megcsóváltam a fejem és betakartam. Elrendeztem a párnám, és ahogy visszaraktam a fejem, összerezzent Rob.

- Nem mondod, hogy komolyan elaludtam? – kérdezte megdöbbenve.

- De igen. Nem sokan adták így tudtomra, hogy unalmas, amit mondok…

- Jah, nem volt unalmas, csak olyan jó ez a csönd… - válaszolta.

Ránéztem az órára és már 10 óra volt.

- Lassan mennem kell. Még be sincs pakolva. – mondta és már a cipőjét, meg a pulcsiját vette.

- Azért ugye néha hívsz, ha tudsz? – kérdeztem könnyező szemmel. Nem is értem miért, de az utóbbi időben nagyon megszerettem Rob-t. A szívemhez nőtt. Szóval elkezdett gyűlni a könny a szemembe. Mikor ezt észrevette meglepődött, és megölelt.