17. fejezet:

Boldog Új Évet!!!

Itt a kövi fejezet! Kérek komikat! Ha eleget írtok, felteszem a kövit is:D Rajtatok múlik mennyi idő múlva teszem fel:D mondjuk 7 megjegyzés elég lenne:D

Puszikaaa (L)

_________________________

- Honnan ismered Rob-t? – annyira tudtam, hogy valami hasonlót fog kérdezni.

- Erre én is kíváncsi vagyok – mondta Ashley és odaült mellém, majd a kérdés hallatára minden ember megjelent. Rob is, aki kíváncsian várt a magyarázatra.

- Tudjátok volt pár hónapja az a vak randi Robbal, és ott.

- Szóval jelentkeztél, mert tetszik neked. Hát ez tök jó – mondta Kris lelkesen.

- Dehogyis… - szóltam közbe.

- Szóval nem tetszik? – kérdezett vissza.

Hát ez jó. Most ebből, hogy másszak ki? Ez a csaj szerintem eldöntötte, hogy kiborít. Vagy csak tényleg spontán jött a kérdése.

- Úgy értem, a barátnőm jelentkezett a nevemben. De örülök, hogy megtette, mert most nem ismernélek titeket.

Ez volt aztán a diplomatikus válasz.

Ez a nap nagyon gyorsan eltelt. Építetünk homokvárat, fürödtünk a tengerben, és napoztunk.

Az este természetesen megint koktélvedeléssel telt, szóval most egyikünk sem kelt fel hajnali 6kor.

Én voltam a harmadik felkelő, és a többiek még aludtak. Akarom mondani: a pasik még aludtak. Úgyhogy a csajokkal megelégeltük ezt és felmentünk a szobájukba.

- Jó reggelt srácok! – kurjantottuk el egyszerre, ők meg hirtelen felriadtak.

- Ne aludjatok már egész nap! – mondta Nikki.

Már mindenki felkelt, de Rob még mindig fekszik.

- Csak még 5 perc – mondta, és visszafordult a fal felé, és nyugodtan szuszogott tovább.

- Felkelni! – szóltam a fülébe, és lehúztam róla a takarót.

- Jólvan, fent vagyok! – mondta hisztisen. – legközelebb én keltelek fel téged, de hidd el, azt nem fogod megköszönni.

- Milyen kár hogy erre már nem lesz alkalmad, mivel ma délután sajna megyünk haza – mondtam és vigyorogva lementem a konyhába.

Mivel nem tudtuk, hogy ki mikor megy haza, ezért reggeli után kimentünk a partra és csináltunk egy csoportképet. Elég sokat szenvedtünk vele, amíg megoldottuk, hogy mindenki benne legyen. Utána gyorsan összepakoltam.

Még kicsit elvoltunk aztán, Robbal bepakoltunk a kocsiba, és elbúcsúztunk mindenkitől. Ashley-vel számot cseréltünk, szóval, ha majd New Yorkban jár, tuti hogy összefutunk.

Kitörölhetetlen emlékekkel szálltam be a kocsiba. Habár ez mind szép és jó, de azt már tényleg nem hittem volna, hogy ez a vakáció úgy ér véget, ahogy sikerült.

Körülbelül 1 órát mehettünk a kocsival, és éppen valamin nevettünk Robbal, amikor hirtelen megszólaltam szaglászva.

- Nem érzed ezt a füst szagot? – kérdeztem még mindig szimatolva.

- Már ezt szaglászom egy ideje… - mondta és vészjóslóan rám nézett.

Ahogy kimondta a szavakat, a kocsi hatalmas puffanások és füst közepette megállt, de Rob-nak még volt ideje arra, hogy az útról lekormányozza.

- Ne! Ne csináld ezt velem… - mondta, de mintha csak a kocsinak szóltak volna a szavak. Kiszállt, és felpattintotta a motorháztetőt. Valamit matatott rajta, majd visszaszállt a kocsiba, és megpróbálta beindítani, de semmi.

- Rohadj meg! – mondta idegesen és rácsapott a kormányra, majd kiszállt és bevágta az ajtót. Neki támaszkodott a kocsi oldalának. Kiszálltam én is.

Elkezdte nyomogatni a telefonját, majd egy morgás közepette odahajította a földre.

- Mi az? – kérdeztem, és normális válasz helyett üvöltözést vártam. Jól hittem.

- Lemerült a telefonom… Meg ez a szar! Már vagy 10x csinálta ezt! – válaszolta - - Akkor minek javíttattad meg? Hagynod kellett volna – mondtam mosolyogva.

- Igazán pazar kis tanács, de ezzel nem sokra megyünk. – torkolt le mérgesen.

- Jólvan! Akkor nem szólalok meg… - mondtam gúnyosan és hátat fordítottam neki. Egy ideig csak hallgatott, majd sóhajtott egyet.

- Ne haragudj. Nem rád vagyok mérges…

- Nyugi, minden rendben lesz – odamentem hozzá.

- Ha kell, elmegyek a legközelebbi benzinkúthoz és hívok egy vontatót. Te meg itt maradsz a kocsival. – mondtam reménykedve, hogy tudok valamit segíteni.

- A-aaa… - csóválta a fejét.

- Akkor majd stoppolok. Na?

- Kizárt dolog hogy bárhova is elengedjelek egyedül. – mondta. Kár lett volna vele vitatkozni, mert láttam rajta, hogy ebből nem enged.

- És akkor most mi lesz?

- Elindulunk együtt. Nincs más választásunk. – válaszolta és már vette is ki az értékeit a kocsiból. Én is teletömtem a zsebeim, amivel csak tudtam. A kocsit betoltuk a susnyásba, hogy mégse legyen olyan feltűnő hogy ott áll az út mellett.

- Erre azért még szükséged lehet – mondtam neki és a kezébe nyomtam a telefonját.

Elkezdtünk sétálni. Egy ideig nem nagyon szóltam hozzá, mert még mindig bosszankodott. Csak csendben kullogtunk egymás mellett.

- Pihenjünk? – kérdezte, amikor már lassan kint lógott a nyelvem, de nem akartam nyafogni így hát szimplán rávágtam, hogy nem kell.

Már vagy 1 órája gyalogoltunk, amikor kiböktem, hogy mostmár tényleg pihenjünk. Leültem a földre, és kinyújtottam a lábam.

- Itt nem élnek emberek? Már lassan kimegyünk a térképről, de sehol egy emberi lény. Mindenhol csak fák. Meg por. – bosszankodtam, és lesöpörtem magamról egy jó nagy adag homokot.

- Nemsokára elérünk egy várost. Legalábbis remélem. – mondta és 2 perc pihenő után felhúzott.

Kezdett sötétedni és egyfolytában csak gyalogoltunk én meg kezdtem kétségbe esni, hogy a növényzetben kell éjszakázni.

Megláttunk egy kocsit közeledni, és kiállt stoppolni, de az simán továbbment.

- Lehet, hogy itt kell aludnunk – mondta. – majd rakunk tüzet.

- Persze és majd vadászol egy dinoszauruszt kajának, és építünk egy csöndes kis faházikót szeretetből és harmóniából az erdő közepén, nem? – már én is ideges kezdtem lenni.

- Jó, akkor nem – mondta és tovább indultunk.

Újabb pár órán voltunk túl, és még sehol egy város. Kezdtem azt hinni, hogy Nevadában vagyunk. Már a Grand Kanyont kerestem a szememmel.

Sajnos, ahogy ez lenni szokott, a dühöm átment nyafogásba.

- Nem pihenünk? – kérdeztem reményekkel teli úti társam, aki csak szakadatlan rótta az utat.

- Most nem. – válaszolta egykedvűen.

- Ajj. Én megállok. – mondtam magamnak és úgy is tettem, de mintha meg sem látta volna, ő ment tovább.

- Már 4 órája gyalogolunk és nem találkoztunk eddig senkivel! Azt sem tudjuk, hol vagyunk! Valljuk be, fáradtak, éhesek és koszosak vagyunk! Pihenjünk egy kicsit! Rob, kérlek! – szinte már könyörögtem.

- Jó, de csak 5 percet – nyögte oda és ő is leült.

- Feltörte a cipő a lábam, és fáj a fejem – szóltam miközben levettem a lábbelim.

- Muszáj ennyit nyavalyogni? – kérdezte mogorván.

- Elnézést Mr. Pattinson hogy megzavarom a nyugalmát. – mondtam sértődötten és megfordultam.

- Indulunk – jelentette be pár perc múlva.

- Menj, ha akarsz. Nélkülem biztos gyorsabban haladsz – válaszoltam, és keresztbe tettem a kezem. Egy darabig csak állt és nézett.

- Sajnálom, hogy bunkó vagyok rendben? - fordult vissza, és a kezét nyújtotta felém.

- Csak szeretnék már normális helyen lenni. - mondta

- Mintha én nem. – elfogadtam a kezet, és felhúzott.

Kicsit durcásan, de mentem utána. Már végleg feladtam volna a reményt, amikor megláttam két fényszórót közeledni.

- Odanézz egy kocsi! – hívtam fel a figyelmét, és kiálltam stoppolni. Meg is állt.

- Látod, így kell ezt csinálni – mondtam neki büszkén, hogy még jó vagyok valamire.

- Felvágós! – mondta és elmosolyodott.

Benéztünk a kocsiba és azt kívántuk bár ne állt volna meg.