22. fejezet:

Másnap reggel felkeltem, és aznap szerencsére nem volt munka. Most valahogy kedvem volt vásárolni. Szóval bekopogtam Kirához, hátha van kedve eljönni velem. Délutános volt.

- Szija! Van kedved elmenni shoppingolni? – kérdeztem, miután bedugtam a fejem. Pont egy könyvet olvasott.

- Szia! Persze! – csillant fel a szeme. Imádott vásárolni.

Villámgyorsan elkészültünk és elmentünk a plázába.

- Odanézz, nekem kell az a pulcsi! – mondtam, amikor megláttam egy rózsaszín, barna csíkos pulcsit a kirakatban.

Rögtön be is rohantam és elkezdtem keresni a próbababán látható darabot a sokaságban. Éppen néztem a méretet, amikor egy ismerős fejet pillantottam meg.

Hirtelen lebuktam, és Kira keresni kezdett, mire megfogtam a lábát és megrántottam, aminek következtében a földre esett.

- Neked meg mi bajod van? – kérdezte dühösen, és megpróbált felállni, de megint lehúztam.

- Ne állj fel! – mondtam remegő szájjal.

- Mi van? Kit látsz? – kérdezte, mire a bejárat felé fordítottam a fejét.

- Ez meg hogy kerül ide? – kérdezte bosszúsan.

- Nem tudom, de nem láthat meg. – szögeztem le.

Ki akartunk kommandózni az üzletből, de a kijáratnál egy puha valamibe ütköztem. Vagyis valakibe.

- Sziasztok! Csak nem előlem bujkáltok? – kérdezte a menekülésem hátráltató tényező.

- Áhh… szia Cameron. Dehogyis! Miért menekülnék előled? – kérdeztem nevetve.

- Akkor jó! Hű… hát jól megváltoztál – mondta vigyorogva és végignézett rajtam.

- Öhm… igen, te is megváltoztál. – akarom mondani, fú, de jól nézel ki.

El sem hiszem, hogy Cameron az ex-barátom, akivel együtt voltunk 1 évig, itt van New Yorkban, ugyanabban a boltban, amelyikben én… Ekkora szerencsétlen is csak én lehetek.

- Szia, Kira! – üdvözölte barátnőm, akit eddig szinte semmibe vett.

- Helló – morogta. Nem nagyon csípte régebben sem. És ezt sosem felejtette el, közölni vele.

- Figyelj, te nem a Zone-ban dolgozol? – kérdezte meglepetten.

- De igen… - válaszoltam és zavartan beletúrtam a hajamba, ami most totálisan úgy nézett ki mintha egy csirke belefészkelt volna.

- Akkor téged láttalak tegnap… - mondta és felvette a megvilágosult arcot.

- Ne haragudj, de mennünk kell – mondta Kira és a karomnál fogva kihúzott az üzletből, és faképnél hagytuk Cameront, aki bosszús arccal vizslatta Kirát.

- Hát ennyit a vásárlásról – mondta nevetve, amikor már a házunk előtt sétáltunk.

- Pedig most volt kedvem vásárolni. Ilyen csak egyszer van egy évben. – mondtam fancsali pofával.

Felmentünk az emeletünkre, kinyitottam az ajtót, és a szám hatalmas vigyorra húzódott.

- ZARAAA!!! – kiáltottam és szó szerint ráugrottam, szóval mind a ketten a kanapéra dőltünk.

- Szia, Zoé! – köszöntött és adott két puszit.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem vigyorogva amint felhagytam a fojtogatásával.

- Erre jártam és gondoltam beköszönök! – válaszolt mosolyogva és megölelt. Zara a nővérem és iszonyatosan imádom. Persze mióta elköltözött otthonról az óta csak nagyon keveset látom. Idő közben férjhez ment és megszületett az én imádnivaló édes unokahúgom Ava, akit teljes szívemből szeretek. 2 éve láttam utoljára, akkor volt 2 éves.

- Ava? – kérdeztem reménykedve, hogy a kislányát is megölelgethetem, de az arckifejezése nem ezt súgta.

- Otthon van Jacksonnal. Ők már hazamentek, csak én maradtam még egy napot.

- Mi az, hogy egy napot? – hitetlenkedtem. Két év után találkozom a nővéremmel, és 1 nyamvadt nap után itt akar hagyni? Hát ez képtelenség.

- Este megy a gépem… - közölte szomorú tekintettel.

- Tudod mit? Menjünk el sétálni meg minden, addig beszélgetünk. – ajánlottam fel, erre ő azonnal igent mondott.

Elmentünk a Central Parkba fagyizni, közben sétálgattunk. Megmutattam neki a kedvenc helyeimet is. Mikor már kellemesen elfáradtunk leültünk egy padra a tóval szemben. Már sötétedett, de imádtam a parkot ilyenkor.

- Jajj, mit is akartam kérdezni? Megvan. Pasikkal hogy állsz? – kérdezte remélve, hogy valami zaftos kis emléket kiszedhet belőlem.

- Semmi extra…

- Hát én nem mondanám semminek… egyik reggel újságot veszek, kinyitom és mit látok? A kishúgom ott pózol a címlapon a híres sztárral, Robert Pattinsonnal. Először azt hittem csak valami hasonmásod, de megnéztem jobban és majdnem hátraestem meglepetésemben. Szóval hogy is van ez? Mesélj csak… - szólt vigyorogva

- Nincs semmi mesélni való. Összeismerkedtünk és az óta jóban vagyunk… - feleltem, de látszott rajta hogy ez a rövid kis mondóka egyáltalán nem elégítette ki a kíváncsiságát.

- Azt akarod mondani, hogy nincs köztetek semmi? – szögezte nekem a kérdést kikerekedett szemekkel.

- Igen, azt. Csak barátok vagyunk. Tudod olyan nekem, mint egy báty. Vagy egy legjobb fiúbarát.

- Férfi és nő között nincs barátság…

- De igenis van! Csak neked soha sem jött össze… - erősködtem, de semmit sem ért Zarával szemben, aki átlát a dolgokon és megmondja mit, hogy gondol.

- Ne terelj! Tudom, hogy tetszik neked! Ne is titkold… - pimaszkodott. Midig ezt csinálja, a végén pedig kihúzza belőlem azt, amit hallani akar.

- Nem tetszik…

- Hát ez nem volt valami meggyőző… ugyan már! Nekem bevallhatod! A nővéred vagyok, nem fogom kiteregetni a lapoknak…

- Oké, azt elismerem, hogy jól néz ki meg minden, de nem úgy nézünk egymásra, ahogy te azt gondolod.

- Vagy csak túl vak vagy…

- Hiába próbálkozol, nem fogod belőlem kihúzni azt, amit akarsz. – mosolyogtam bájosan.

- Nekem kamuzhatsz, mert átlátok rajtad. Megmondom, hogy mi van. Tetszik neked, csak nem mered bevallani, mert attól félsz esetleg nem viszonozná. De ettől nem kell tartanod, mert te is tetszel neki. Látszik a képeken! Szóval legközelebb vesd rá magad… - kacsintott.

- Hát te bolond vagy… - nevettem fel.

Elmentünk még kajálni, aztán kikísértem a reptérre ahol hosszú búcsúzkodás után megígértettem vele, hogy hamarosan Avát is magával hozza.

Ahogy hazaértem csörgött a telefonom és ki nem találnád ki volt az. Naná hogy Rob. 1 órán keresztül beszélgettünk és bevallom, hogy nagyon jó volt hallani a hangját. Végig nevettük az 1 órát, aztán letettük, mert várt rá valami interjú. Úgy kellett rákiáltanom, hogy nehogy elmerje sumákolni. Az volt a terve hogy bezárkózik egy szekrénybe, és beszél velem telefonon, de aztán letettem, hogy ezt megakadályozzam. 1 perc múlva jött egy SMS ezzel a szöveggel:

„ Ezt nem volt szép tőled… na, várj csak:D”

Vigyorogva odaléptem a naptárhoz és kiszámoltam mennyi nap van még, hogy visszajöjjön. Pontosan 1 hét. Hát, ha eddig kibírtam, akkor egy hétbe már nem halok bele.